Belefáradok a folytonos csalódásba.

Belefáradok a csalódásokba. Az élettel való körforgásába, nem tudok szabadulni ebből a körből. Mindig csalódást okoz valaki, akiben megbízom. *(De bár ne bíznék senki ember fiában, az állatok nem verik át azt aki jó hozzájuk.) Barátként tisztelem, becsülöm és szeretem. Van az úgy, hogy az ember nem tud megfelelni a másik igényeinek, elvárásainak és az illető elpártol mellőle. Van úgy, hogy olyat tesz bizalmunkat kijátszva, amit nem tudunk megemészteni. Sokszor gondolok arra, miben, több vagy jobb más, mint én? Mikor jön el az a pillanat amikor nem más lesz fontos egy adott személy számára, hanem én? Mikor tudok majd úgy emberek közé menni, hogy ne legyen bennem a gyanú, hogy ha közelebbi kapcsolatba kerülök valakivel, az vajon át fog-e verni? Miért látom magam körül azt, hogy mindenki felettébb boldog, és én miért nem tudok az lenni? Mit kellene tennem azért, hogy végre megbecsüljenek, és ne csak kihasználjanak? Mindig úgy gondoltam, az ember azért ember mert gondolkodni tud, felelősséget tud vállalni a tettei után. Mikor egy hót részeg embert látok az utcán, olyat aki még járni sem tud, annyira részeg, attól hogy lehetne azt kérni hogy vállaljon felelősséget? Hogy lehet egy 20 évnél fiatalabb emberrel megértetni azt, hogy az élet nem az aminek látszik, hanem sokkal komolyabb dolog. Hogy barátokra szükség van, és csak úgy nem dobálja el őket az ember mint más a szemetét. Hiába mondok akármit, egyik fülön be a másikon ki, és ezzel csak saját magam idegesítem fel és teszem tönkre idegileg. Olyan fáradt vagyok, ez a szellemi és lelki fáradtság kihat rám minden téren. Tanulni sem úgy tanulok ahogy kellene. Teljesítő képességem csak egy részét tudom, tanulásra fordítani. Úgy érzem nem megy... Bele fulladok ebbe a ragadós masszába, ami lehúz a mélyre, az amit életnek hívnak.